Poem.

Hold


Ki hinné, hogy az éjszakai világot
Bemutatja nékem egy áldott,
Kinek arca fehér, mint a hóesés,
bevilágítja szívem minden rejtekét.
Szemének csillogása megvakít
Minden zsarnok láncot elszakít.
Hollóhaja vállaira omladozik
És ettől lélegzetem akadozik.

Vele vagyok csak biztonságban
Ő az aki megvéd e zord világban.
A sötétségben mozgok inkább,
Minthogy a nap kiégesse a glóriát
Mit fejem fölé tárt karokkal rakott
S ezzel az Ő szentjévé avatott.
Ha nem létezik mint idő, "örökre"
A lét után is itt leszek, örülve.

Örülve, hogy fényed reám vetetted,
Azt a fényt, melyet régóta kerestem
Magamba zárom, s nem engedem,
Szeretlek drága egyetlenem,
Míg velem vagy nem számít más
Veled minden perc csak mulatság,
Ahogy a Hold is mindig kerek marad,
Úgy szeretlek én téged minden nap.


Igen, mostantól ki fogom írni a verseimet. Jót, rosszat, töredéket vagy teljest... Mindegy. (Jah, és nem időrendi sorrendben rakom ki őket, csak, ahogy épp megtalálom őket.)