Poem

Vörös rózsa

Frissen nyíló rózsa harmatos és vörös,
Ó, ha szíved énértem lenne ilyen vörös.
Ó, ha szíved izzana és lángolna,
Ó, ha én megéghetnék ebben a mámorban.

Lelkem megégne szíved izzásában,
Testem megdermedne pillantásodban.
Izzó szobor lennék érted,
Ami csak rád vár lenn’ a téren.

Várnálak a téren egész álló nap,
Csak, hogy egy percre is, de reám pillanthass.
Ezért állnék én, míg le nem rombolnak,
Utána halkan lépnél bele poromba.

A poromban rubintra lelnél, mi szívem volt,
Bennem ragyogott, az egyetlen részem, mi még nem holt.
Szíved felett hordd szívem, ékszer gyanánt.
Ha bennem már nem, érted dobogjon hát.

De, hisz most is, mint szobor,
Csupán az vagyok néked. –nyomor,
Nyomorba taszít, mégis remélem,
Hogy szívünk egyszer majd együtt érez.