Poem

visszatért az ihlet

Fekete lyuk

Gyertek körém tízezren, öleljetek szorosan!
Talán akkor az összes szív egyszerre megdobban.
Embertenger közepén állok, kendővel kezemben,
Arra várok, hogy lassan, biztosan elbúcsúzzam tőletek.

Kendőmben elfér az egész életem, ott van minden.
Zene, fény, szerelem, s még megannyi kincsem.
Így megyek én tova, közel, s távol a galaxisba
Amíg meg nem találom a csendes Fekete Lyukat.

És annak a peremén, ahol nem parancsol óra,
Megáll az idő; odamegyek, róka-módra.
Settenkedve keresek egy szimpatikus pontot,
Ahol megpihenek és hátrahagyok minden gondot.

Ott kiterítem kendőm, s hátradőlök lassan,
Élek végtelen ideig, szépen és nyugodtan.
Halott sose leszek, mert itt nincs idő, s annak
Vas foga, mi megdézsmálhat boldogságomban.